Más szemében a szálkát magáéban a gerendát

Más szemében a szálkát magáéban a gerendát

Hívő életünk során, ahogyan a megszentelődés útján járva haladunk előre, (ha haladunk), igazságérzetünk és ismeretünk is növekszik. Az évek során az isteni igazság „szakértőivé” válunk. Felismerjük a bűnt mindabban, ami korábban fel sem tűnt volna. Helyesen döntünk nem morális kérdésekben, nem botránkoztatjuk meg a gyengéket, jól élünk a Krisztusban nyert szabadságunkkal. Üdvbizonyosságunk van, stabil hittel és meggyőződéssel tesszük, amit teszünk, nem kárhoztatjuk magunkat semmiben, amit cselekszünk. Valószínű, hogy ezzel a pár sorral már az olvasók nagy része nem tud azonosulni, persze tisztelet a kivételnek, de az ő kedvükért sem folytatom az egyre tökéletesebb, (és néha az egyre önigazultabb) hívő leírását.

Ezen az úton azonban porszemek is kerülnek a fogaskerekek közé. Kezdünk felismerni dolgokat, sérülünk, és előbb vagy utóbb a megtérés és újjászületés idilli mézeshetei, hónapjai, évei véget érnek. Kezdünk felnőni, és a hívő élet „kamaszkorába” kerülünk. Azt gondoljuk már sokat tudunk, és közösségünk dinamikáját követve modernül avagy klasszikusan, tüzesen vagy szelíden dicsérjük az Urat, hirdetjük az evangéliumot, hangosan vagy halkan imádkozunk és így tovább. Van ahol a Bibliát versről versre tanítják, ügyelnek az eredeti mondanivalóra, vagy éppen nagy hangsúlyt helyeznek a folyamatos alkalmazásra és emészthetőségre. Részesülünk a közösség programjaiból, bennfentesek leszünk, ismernek minket, foglalják a helyünket, ott is átengednek már, ahol a többséget nem, egyre közelebb ülünk a színpadhoz, sőt lehet, hogy már néha onnan nézünk lefelé, és kémleljük a nyájat, észrevesszük, hogy ki nem jön egy ideje, és ki a stabil csapattag. Észrevétlenül is szelektálni kezdünk a hívők között, és lehet, hogy hajszálpontosan és biblikusan felismerjük (másokban) a problémát, vagy éppen ha a közösség úgy tanítja, azt is elfedezzük, amit nem biztos, hogy el kellene fedezni. 

Lassan átlátjuk a közösség által megélt bibliai megközelítést, magunkévá tesszük, és ha minden jól megy, akkor még ha lenne is kérdésünk, az akkor sem érinti magát a RENDSZERT. Mert az (most még) szent és sérthetetlen. A közösség olyanná válik mint Noé bárkája, és az köztudott, hogy csak ott van a túlélés. 

Sokak úgy élnek, hogy Noé bárkájaként szemlélik közösségüket és saját biztonságuk érdekében is mindent megtesznek azért, hogy bizonyos kérdéseket soha ne kelljen feltenniük. Ezért más közösségek szinte automatikusan súlyosabb ítélet alá esnek. Természetesen a helyi gyülekezet a Szentlélek temploma, az Írások így tekintenek rá, és minden tiszteletet, óvást, segítést, féltést megérdemel. De egy napon, - és lehet, hogy már évtizedek teltek el és lassan olvassuk az Igét és még nem jutottunk a végére – elérünk a Jelenések könyve harmadik fejezetéhez és a laodíceabeli gyülekezet leírásához, és észrevesszük, hogy létezik olyan közösség is, ahol Isten kívül van. Természetesen ez nem lehet a mi közösségünk, és számtalan kiváló bibliai érvet tudunk felhozni ennek a védelmében. De azért lehet, hogy egy nagyon apró gondolat elkezd motoszkálni bennünk: hol van ez a típusú közösség? Kik lehetnek azok az elvetemültek, akiknél talán senki nem hisz, és Jézus csak kívülről zörget, és ők nem engedik be? 

Kutatni kezdünk, olvassuk az egyház történetét, a harcait, a szakadásait, a győzelmeit, a kudarcait, felismerjük, hogy egymással kibékíthetetlen harcban álló teológiai irányzatok működnek, sokszor példaértékű hívők egymást hitetlennek, eretneknek bélyegezve. Némelyek az egyház egyre tökéletesebb állapotát igyekeznek megvalósítani, és a földi győzelem lebeg a szemük előtt minden területen. Mások a szentségre teszik a növekvő hangsúlyt, aposztáziáról beszélnek, és lassan senkivel sem (még magukkal is alig) vállalnak közösséget. Némely közösségek nyitottak az ökumenéra, és örömmel üdvözölnek szinte minden közösségi megmozdulást, mások gyanakodva szemlélnek mindent, ami az egyház égisze alatt történik. 

Kezdeti és régóta megélt magabiztosságunk fogyni kezd. Már nem vagyunk mindenben olyan biztosak. Megértjük, hogy a közösségünk szerint az üdvösség nem elveszíthető, de egy másikban igen (vagy éppen fordítva). Egészen mást tanítanak a „szomszédban” a szabad akaratról, kiválasztásról, gyógyulásról. Itt szólnak nyelveken, ott nem. Ott hit által mindenki átveszi a gyógyulását, itt meg azt mondják: ne az én akaratom legyen meg, hanem az Istené. Nekünk a nyelveken szólók eleve szellemibbek, de lehet, hogy éppen azt gondoljuk, hogy mindez a modernkori blabla a Sátán munkája. 

Egy idő után sokan, minden akaratunk ellenére is, eljutunk egy olyan helyzetbe, amibe egy komoly beteg kerül, amikor döntést kell hoznia a kezelést illetően. Meg is kérdezzük környezetünk legjobb teológusát azaz orvosát, aki megadja a szükséges útmutatást. Biztos ami biztos, utána olvasunk a neten annak amit az orvos mondott, és hatalmas megdöbbenésünkre egy csomó ponton homlokegyenest ellenkező állításokkal találkozunk. A barátaink a legkülönbözőbb tanácsokat adják. Beszélünk egy másik orvossal aztán egy harmadikkal… végül eljutunk abba a helyzetbe, hogy a nehéz kérdésben, amihez mások valószínű amúgy sokkal jobban értenek, mégis nekünk kell döntést hoznunk. Döntést kell hoznunk, és a felelősség is a miénk lesz. Bízunk és hiszünk és reménykedünk abban, hogy jó a döntés, de nem látjuk a 100%-os garanciát. 

A legtöbb hívő élete során eljut erre a pontra, amit ebben a (talán egy kicsit sántító) párhuzamban megfogalmaztam. Úgy tűnik, Isten valahogy nem enged meg egy életre szólóan sikert sikerre halmozó, és kizárólag győzelmekkel teli, minden tekintetében „győztes” földi életet. És annak ellenére, hogy mindannyian juhok vagyunk, néha szinte teljesen egyedül, és a felelősségünk teljes tudatában kell bizonyos döntéseket meghoznunk. Lehet ez egy közösséghez való csatlakozás, vagy éppen egy közösség elhagyása, vagy akár egy közösségben való maradás, akár jó vagy kevésbé jó érvek ellenére, amelyek a közösség ellen vagy mellette szólnak. Jobb esetben kiderül számunkra ebben a speciálisan nehéz helyzetben, hogy a döntésünkben az imáink, a belső bizonyosságunk mellett, rengeteg szubjektív érzés befolyásol bennünket, és az egyetlen fix pont a Biblia lesz. Persze nem könnyíti meg a döntésünket, hogy mostanra világosan látjuk: sokan, akik nálunk jobban ismerik az Írásokat, egymásétól mégis nagyon eltérő végkövetkeztetésekre jutottak. Ennek ellenére döntenünk kell…

Most el is jutottunk a címben megfogalmazott témánkhoz, mert látszólag eddig nem sok köze volt a leírtaknak címünkhöz. De most eljött végre a pillanat. A témánk nem igazán az, hogy melyek a döntés kritériumai ebben a pillanatban, bár nyilván beszélünk erről is, hanem az, hogy a lelkünket mindez hogyan érinti, és képesek vagyunk-e megőrizni sérüléseink közepette is az irgalmasságot. Képesek vagyunk-e a gerendákat húzkodni magunkból, vagy elkezdjük filézni a környezetünket. 

Túl vagyunk tehát az egyik legnehezebb döntésünkön. Valószínű, közben akár a poklot, a siralom völgyét is megjártuk, olyan mintha elölről kezdenénk mindent. De Isten irgalma és hűsége segítségünkre lesz. Hiszen az első szeretet nem a miénk, hanem az övé. 

Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást. (1 János 4:10)

Ezzel már fel is ismertünk remélhetőleg egy fontos pontot a mélyben, a döntés völgyében. Az első szeretet, amit elhagyhatunk, az ugyanis nem a mi szubjektív Isten élményünk, testi/lelki gyógyulásunk és átélésünk Istennel személyesen, hanem az a tény, amit Isten személyesen megtett értünk. Ennek az igazságához válhatunk hűtlenné, de ez nem a mi első szeretetünk, hanem az övé. Ha esetleg mi hűtlenkedünk is, ő sosem tesz ilyet:

 Ha hitetlenkedünk, ő hű marad: ő magát meg nem tagadhatja. (2. Timóteus 2:13)

Ha a siralom völgyében a saját első szeretetünket kezdjük felépíteni, az önigazság tévútján indulunk el. Kifelé szellemiek leszünk, magányos harcossá válunk, és bizonygatjuk, hogy nem kell nekünk senki, (legalábbis a régiek közül), mert ott van nekünk Isten, a vele való közösség, a megtapasztalások. Úgy gondoljuk a sok éretlen, gyenge, bűnös, gyarló, aki nem azt látja, vagy nem ugyanúgy mint mi, csak visszahúz. Bizonygatjuk, hogy mindennél jobban szeretjük Istent, de ő erre azt mondja:

Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát? (1. János 4:20)

Persze megtaláljuk azon keveseket, akik mostani küzdelmes útkeresésünk során éppen egyet is értenek velünk. Szelektívvé válunk, még a facebook lájkokban is, mert „újdonsült barátainknál” sokkal több mindent elnézünk, mint azoknál, akikre valamiért már haragszunk. Képtelenek leszünk biblikus mércével mérni. Bizonyos helyzetekben és bizonyos embereknél a szálkát is felismerjük. Másoknál (és magunknál is) a gerendát is benézzük sokszor. Ugyanis hajlamosak vagyunk az igazság megismerése közben megfeledkezni arról a kegyelemről, amit mi is kaptunk, amikor felismertük az igazságot. Azt, hogy semmit nem tehetünk, csak bűnösként igent mondhatunk a golgotai keresztáldozatra a számunkra ingyenes, de Istennek a legmagasabb árat jelentő áldozatára miértünk. Akkor, ott tudtuk, hogy nincs saját igazságunk, de később, ahogy megismertük Isten igazságát, kezdjük úgy érezni, hogy nekünk is van már némi a saját magunk jogán. Ekkor kezdjük hirtelen a teológiánkat is ehhez az igazsághoz módosítani. Olyanokká válunk, mint az a szolga, akinek minden adósságát elengedte az Ura, pedig megfizethetetlen összeggel tartozott, és elkezdünk másokat olyan dolgokért fojtogatni, amelyeknek a jelentősége legalábbis erősen kérdéses. Nem morális kérdésekben kezdünk morálisan is ítéletet mondani. Elvitatjuk még az üdvösséget is azoktól, akik nem a mi megvilágosodott utunkat követik. Ezen a ponton válik sokszor üdvösségi kérdéssé a gyümölcstermés, (persze nem feltétlenül magunknál, de mindenképpen másoknál). Itt idézzük egyre többet a Máté 7:21-23-at mindazoknak, akikkel valamiért már nem értünk egyet. Természetesen a Máté 7:21-23  mindenki számára megszívlelendő figyelmeztetés, de amikor hívők egymás között ezzel fénykardoznak, azért nem árt megnézni a verseket a maguk szövegkörnyezetében, és felismerni a címzetteket. 

Máté 7:21-23:  Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.

Ez az egyébként nagyon fontos üzenet a hegyi beszéd része. A teljes tanítás Jesua értelmezése a törvény valódi jelentésével és betöltésével kapcsolatosan. Az üzenet első számú címzettjei a farizeusok, akik hamis prófétai küldetéssel vezetik Izraelt a mózesi írott törvény valódi tartalmától az atyai hagyományok (szóbeli Misna) gúzskötelékébe. Isten (Jehova) nevében bitorolják a hatalmat és uralkodnak a lelkeken, csakúgy mint jelenkori utódaik, a hamis tanítók, akik ténylegesen is használják már Jehova a szabadító, azaz Jesua nevét. Három természetfeletti cselekedetet emel ki az Írás mint nagy dolgot, amit tesznek: prófétálnak, ami beteljesedik, démont űznek, hatalmas dolgokat tesznek, mint gyógyító csodák. Az ítéletkor azonban Jesua azt mondja nekik, hogy sosem ismerte őket. Vagyis nem azt mondja nekik, hogy egyszer üdvösségük volt, de elvesztették, hanem azt, hogy sosem ismerte őket. Az Írásban a külső jelek és csodák megléte soha nem igazolja az isteni igazságosságot.  Kizárólag az írott Igével való összhang lehet az, ami hitelesíti a személyt. Ez az írásrész azonban elsősorban nem a juhokkal, hanem a hamis tanítókkal foglalkozik, akik nem születtek újjá. Hamis tanaikat a jelek és csodák sem igazolják. 

Előtte a szöveg világossá teszi, hogy ezeket a hamis prófétákat és tanítókat is a gyümölcseikről ismerhetjük fel (és nem az őket körbevevő esetleges csodákról): 

Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, a kik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok, de belől ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajjon a tövisről szednek-é szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? (Máté 7:15)

Ahogy a gyümölcsfát a gyümölcseiről fel lehet ismerni, ugyanúgy a (hamis) prófétát vagy tanítót a tanítása alapján lehet megvizsgálni, felismerni a hamisságot és nem követni. 

Természetesen nagy különbség van aközött, hogy felismerünk egy hamis tanítót vagy prófétát a cselekedetei/gyümölcsei alapján, és aközött, hogy felismerjük valakinek a megváltását a gyümölcsei alapján (vagy nem).* Egy másik szintén sokat idézett igehely, amely arra szolgálna hivatkozásul, hogy valaki nem termett gyümölcsöt és ezért nincs üdvössége a  Máté 3:7-12. A rész azonban egy világos intés a hamis tanítóknak, akik jelen esetben a farizeusok és a szadduceusok képében jelennek meg. A rész – sok más hamis tanítókhoz szóló hasonló résszel együtt – arra figyelmeztet, hogy óvakodjunk azoktól a képmutatóktól, akik tanítanak egy bizonyos üzenetet, de valami egész mást élnek. Az intés csúcspontját egyébként a Máté 23:13-31-ben találjuk. 

A következő írásunkban megvizsgáljuk, hogy a  jó cselekedetek garantáltak-e egy hívő életében, és van-e egyértelmű bizonyító erejük az üdvösség tekintetében. A biblikus ítélethozatalról a „Ne ítélj hamis filozófiája” bejegyzésben olvashatnak részletesen.**

 

*A hit és cselekedetek kérdéséről lásd: Megtartó hit és cselekedetek és  ugyanezen címmel 3. rész

**Ne ítélj hamis filozófiája 

 

Minden jog fenntartva © 2016 Ariel Hungary bibliatanitasok.hu

Bibliatanítások