Egy korábbi posztban ígéretet tettem arra, hogy a címben megfogalmazott, tulajdonképpen kicsit beugratós kérdést megbeszéljük. A témában kérdéses igehely a Zsidók 12:14:
Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, a mely nélkül senki sem látja meg az Urat:
Ez az izgalmas vers számomra többször okozott fejtörést hívő pályafutásom során. Legalább három különböző módon értettem ezt a verset. Röviden szeretném megemlíteni az első kettőt, mert valószínűnek tartom, hogy az olvasók jelentős része szintén inkább ebbe a két táborba tartozik, és kevesebben lesznek azok, akik hallották az alábbiakban olvasható magyarázatot.
Nemcsak fiatal hívők esnek abba a gyermekbetegségbe az igeolvasásnál, hogy szinte gondolkodás nélkül mindent megpróbálnak magukra vonatkoztatni. Persze azért némi szelekciót jelent az áldások és az átkok közötti különbség pl. a mózesi törvényben, így aztán a keresztény világ szereti (legtöbbször allegorikusan) a maga számára kisajátítani a zsidó nép szövetségi áldásait, meghagyván nekik az átkokat. Elfelejtik, hogy a törvény egységes csomag, mindent vagy semmit. Még a tízparancsolatot sem lehet leválasztani róla, amit azok is megtesznek sokszor, akik valamennyire értik, hogy a törvény vége Krisztus és a nem zsidók soha nem voltak a mózesi törvény alatt. De sikerült kicsit elkanyarodni az eredeti témánktól.
A kérdéses igerészt tehát először úgy értettem, hogy szentségre kell törekednem, mert megfelelő mértékű megszentelődés nélkül nem kerülök a mennybe és nem látom meg az Urat. Ez a gondolkodás hosszan beárnyékolta hívő életem, hiszen a pünkösdi-karizmatikus mozgalmak jelentős része hisz az üdvösség elveszíthetőségében, és a szentség mértékét leginkább a saját mozgalmuk felé tett szolgálatok határozták meg. Sajnos persze nincs ez másképp olyan mozgalmaknál sem, ahol az üdvösség ugyan nem elveszíthető, de a hívő spirituális állapotának a biztos fokmérője a rendszer által működtetett események aktív látogatása ill. a lehetőleg egyre aktívabb odaszánt részvétel. Előbb vagy utóbb mindenki tegye rá a kezét végre az eke szarvára, és igyekezzen munkálkodni, nem hátra nézni. Hiszen azokban nem gyönyörködik az Úr. Sőt, szentség nélkül senki nem látja meg….
Ennek a típusú gondolkodásnak több veszélye is leselkedik a hívőre, aki hol lelkesen, hol csüggedten, de igyekszik valamiképpen megfelelni az adott rendszer elvárásainak. Nagyon nehezen lehet értelmezni azt a pontot, hogy ki is van szentség nélkül? Az, aki nem termi meg a látható gyümölcsöket? Aki olyan súlyosan vétkezett, hogy már nem is képes helyreállni? Vagy aki elhagyott egy rendszert és kimondták rá az anatémát?
Lássuk be, ez a megközelítés köszönő viszonyban sincs más igehelyekkel, ahol világosan látjuk, hogy az evangéliumba, a megváltás üzenetébe, a Messiásba vetett hit az, ami üdvösséghez vezet, és nem a néhol könnyen, néhol nehezen meghatározható szentségi cselekedetek.
Az első jelentős fordulatot az értelmezésben az jelentette, amikor végre megértettem, hogy nemcsak az újjászületés, de a megszentelődés is Isten kegyelmén nyugszik. Amikor valaki újjászületik belépett a szentek táborába. Helyzetét tekintve már nem lehet szentebb, mert Isten az Atya a Messiás bevégzett munkája miatt mindent a hívőnek tulajdonít a Fiú igazságából. Pontosan ezért buzdít az Írás számtalan helyen, hogy változzunk el ennek hasonlatosságára, és ne kövessük az előző életünket. Itt tulajdonképpen egy kő már legördült a szívemről, és megértettem, hogy sem megszerezni nem tudom az üdvösséget cselekedetekből, és megtartani sem cselekedetekből kell. Isten az, aki megtart, és csak az ingyen kegyelmébe vetett hit lehet az alapja a megszentelődésnek is, különben a saját „szentségemet”, „dicsőségemet” kezdem munkálni egyfajta vallásos önigazság keretein belül.
További évekig tartott ennek az igének ez a fajta megközelítése. Ez legalább harmonizált más igehelyekkel, viszont valahogy mégsem volt teljesen kielégítő, mert az írásrész mégis arról beszélt, hogy törekedni kell a szentségre, mert anélkül senki nem látja meg az Urat. De legalább a római katolikus típusú gyónunk, elbukunk, felkelünk, elbukunk, gyónunk körforgás, amit a protestáns irányzatok jelentős része oly észrevétlenül és oly nagy sikerrel csempészett vissza a hívő mindennapjaiba, valamennyire elcsitult.
Három részben hibás feltételezés akadályozza meg ennek az írásrésznek a helyes megértését.
1. Csak azok az őszinte hívek, akik kitartanak hitben és jócselekedetekben egészen a halálukig, látják meg az Urat.
2. Az Úr „látása” kifejezetten a jövőre, és a mennyre vonatkozik.
3. Látni az Urat csupán annyit jelent itt, hogy fizikailag meglátjuk őt.
A szöveg mondanivalója részben az, hogy a személyes életünk, ha úgy tetszik kirajzolódó, látható szentségünk hatással lesz másokra. Hatással lehet a nem hívőkre, a zsidó levél írója nyilván nem tagadná ezt a jelentést sem. De a hívők kívülvalókra gyakorolt hatása nem a központi mondanivalója a levélnek. A téma sokkal inkább a hívőtársaink hatása a közösségen belül. Vegyük szemügyre pl. ezt a részt:
Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon; Hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által: (Zsidók 3:12-13)
Az „atyámfiai” kifejezés a közösség összes tagját megszólítja. A „bármelyikőtök” egy kisebb csoportra utal. Ezért a szerző arra kéri a közösség tagjait, hogy szolgáljanak egymás felé, „intsék egymást”, különösen azokat, akikre az „élő Istentől való elszakadás” veszélye leselkedik. Ugyanezt fogalmazza meg a 10:24-25-ben is:
És ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett, El nem hagyván a magunk gyülekezetét, /pontosabban: el nem hagyván az összegyülekezést/ amiképpen szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.
Tehát azt látjuk, hogy a szövegösszefüggés szerint a mondanivaló a közösség tagjai felé történő szolgálat. Vegyük így szemügyre az általunk vizsgált írásrészt Zsidók 12:14-16:
Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, a mely nélkül senki sem látja meg az Urat: Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztettessenek. Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, a ki egy ételért eladta első szülöttségi jogát.
A 12. fejezetben a szerző tehát tovább biztatja a hívőket, hogy szolgáljanak a közösség tagjai felé. A szentség nemcsak önmagunk számára kulcskérdés, hanem szolgálat azok felé, akik körülöttünk élnek és ismernek. Figyeljük meg, hogy a szerző nem azt írja: „nem látjuk meg” hanem azt, hogy „senki sem látja meg” az Urat. „Isten kegyelmétől” csakis a hívő képes elszakadni, és az óvó figyelem kiterjed a közösség minden egyes tagjára. Tehát elsősorban a mondanivaló az, hogy az Úrral való járásunk, közösségünk, „szentségünk” láthatóvá teszi őt a közösség erőtlenebb, bizonytalanabb tagjai felé.
Ebből következik az a megfigyelés, hogy a „meglát” kifejezés itt nem elsősorban eszkatológiai jelentésű, hanem sokkal inkább a hívő a jelenben tesz tanúbizonyságot a benne élő Messiásról. Nem vállalkozunk itt részletes szóelemzésre, de ahogy a magyarban a „meglát” ige alkalmas konkrét és átvitt értelmű tartalomra, hasonlóan a görögben használt igék is használatosak átvitt értelemben is. Lássunk erre néhány példát a levélből:
Azt azonban látjuk, hogy Jézus, aki egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg…(2:9)
A szerző, aki kb 30 évvel Jesua halála után írja mindezt magát is beleérti az itt megfogalmazottakba. Nem szemmel látjuk mindezt, hanem egy bensőséges, személyes kapcsolatban. A következő példa is átvitt értelmében a megértést fejezi ki:
Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség miatt. (3:19)
Összefoglalva tehát mindenképpen elutasítjuk a „futunk a versenypályán a megváltásunkért” megközelítést, amiben akarva vagy akaratlanul, de a legtöbben hisznek. Bár egyetértünk azzal, hogy minden hívő helyzetileg szent, és ez a szentség szükséges ahhoz, hogy meglássuk szemeinkkel az Urat az első feltámadáskor, vagy átváltozzunk ha élünk, és úgy álljunk meg előtte, a Zsidók 12:14 nem erről beszél. Sokkal inkább szól a jelenről, és a hívő felelősségéről hívőtársai felé, ahogy láthatóvá teszi az Urat számukra mindabban, amit megenged neki, hogy elvégezzen benne az ő kegyelméből.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges